Mint sok más embert, engem is megszáll a rémület, ha arra gondolok, hogy ismét egyedül maradhatok. Rettenetes dolgokat művelek: vagy borzasztóan ragaszkodom valakihez, akivel éppen együtt vagyok, vagy annyiszor kínálok számára kilépési lehetőséget, hogy végül azt hiszi, hogy szabadulni akarok tőle. Egyébként az illető így is, úgy is, előbb-utóbb elhagy. Ezért untig elég, ha akkor élem át az elválás fájdalmát, amikor az bekövetkezik és nem kell lélegzetvisszafojtva lesnem, mikor távozik majd valójában az illető."

 

Nyomorultnak találod magad, mert azt hiszed, senkinek sem kellesz, tehát engeded, hogy nyomorultul bánjanak veled, csak azért, hogy valahogy egyáltalán bánjanak veled. (...) Ám valójában azért nem kellesz senkinek, mert te magad érzed nyomorultnak magad.

 

 

Átvertél. Hallom, hogy csöngetsz, megyek kinyitni az ajtót és arra gondolok, hogy nem is bírom ezt az embert, csak megint áltatni fog. Aztán kinyitom az ajtót és a rossz érzések eltűnnek, mert meglátom a mosolyod és ennyi elég. Bíztam abban a mosolyban. (...) Olyan különös, minden megváltozott. Egyik nap még te vagy a jövőm, másnap pedig a bosszúságom, most pedig majdnem a múltam.

Álmodtam. Álmomban te voltál a mindenség,én meg a végtelen és ahogy megfogtad a kezem  mi lettünk a világmindenség....

Csókod olyan kozmikus,minden olyan varázslatos...

-Hallo?-Hallo?
Nem szól bele senki.  

-Félsz?

-Nem!!
-Látom rajtad.
-Nem félek,fogd be a pofádat!!
-Van választásod!
-Francokat!!
-Hiányozni fogsz!
*később*
-Nem is tudtam hogy ilyen szép a véred, a véred emlékeztet arra amikor a nevetéstől vörös arccal rám néztél és puszit adtál.

-Szeretsz?
-Nem tudom.
-Oké.
-Sajnálom.
-Semmi baj.
-Oké.
*Ha tudnád milyen rohadtul fáj*

Néha azt hiszem, valami szörnyeteg lakhat abban a sötét lyukban, ahol a szívemnek kéne lennie. Időnként aztán megnő ez a szörny, teljesen kitölti a bőrömet, és olyankor mindig valami rosszat kell csinálnom. A lélegzete csupa hazugság, és bűzlik a gyűlölettől.

Azt hinnéd, hogy vagy elfojtod a dühödet, vagy kiadod magadból. De van egy harmadik lehetőség is: hagyhatod elmúlni. És ha ez megtörtént, a düh csakugyan megszűnik, és tovább tudsz lépni!

Széttrobban a fejem,szétszakad.  Hagyd abba üvölteném,de csak egy sikolyt sikerül kinyögnöm pedig egy bomba készül robbani bennem. Megőrjítesz. Fogd be!!!
De te csak mondod,legszívesebben leszúrnálak és feldarabolnám a hulládat. A véredet meginnám,vagy csak simán megkínoználak. FOGD BE de te csak beszélsz beszélsz és idegesítesz.... fegyver a kezembe és placs neked vége.... De még mindig hallom az idegesítő hangodat!!!  1000 halál módot terveztem neked,de rájöttem mit kell tennem. Menj a picsába! Elmentem.

Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. (...) És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is... 

 

 

 

 

 

 

Csak azért nem mondom, hogy te vagy életem szerelme, mert azt remélem, hogy sokkal hosszabb ideig foglak szeretni. Mondjuk inkább úgy, hogy te vagy a létezésem szerelme.

 

 

Semmi mást nem akartam, csak meghalni. Mintha sosem születtem volna meg. A létezésem nem fontosabb, mint ez a fájdalom. Nem éri meg eggyel több szívdobbanásért szenvedni.

 

- Nem nevetek! - sírtam. - És kérlek, te se nevess, de azt hiszem, azért olyan nehéz túltennem magam ezen a pasin, mert komolyan azt hittem, hogy ő a lelki társam.
- Valószínűleg az is volt. Csak az a baj, hogy nem fogtad fel, mit is jelent ez a szó. Az emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik hozzájuk. De az igazi lelki társ az nem más, mint egy tükör, aki megmutatja, mi az, ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a figyelmedet önmagadra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad emelte falakat, és életre pofoz. De hogy örökre vele maradj? Á! Az túl fájdalmas lenne. A lelki társak csak annyi időre tűnnek fel az életedben, amíg rá nem világítanak a személyiséged egy újabb árnyoldalára, aztán eltűnnek.

 

Szíved? Óh! a szíved nem találom,
Ez az én bús, szomorú halálom.
Széttörnélek! - de kezemen bilincs:
Meghalok érted, mert szíved az nincs.~

 

Tudod, hogy én mit akarok? Hogy csak egyszer elég legyek neked. Csak... egyetlen egyszer!

J. R. Ward


 

"Megéri művésznek lenni azon az áron hogy életem mikor véget ér,és a szívem megszünik dobogni, ezer darabra hullik? Hm... nem tudom. gyülőlők mindent,talán ezt sosem fogja megérti senki. Nem akarok mártír lenni,nem akarok sajnálva élni,nem akarok sehogy sem élni. 
Vicces,nem? szerintem igen.

Ez nem az én zakkant életem,ez valaki más élete,akinek én adok lakhelyet.  Nem kértem,kaptam. Csak úgy jött.
Valahogy az egész életem egy nagy vicc,és nem tudom kikerülni a poént."

~~
 

Kínzó,mi? mikor belekell nézned a tükörbe és azt a rohadt arcot kell látnod magad előtt amit gyülőlsz. Vajon olyankor mi jár a fejedben mikor mások az utcán nevetnek? Vajon mit tudnál tenni azokkal akik az életedre törnek,és darabokra zúzzák azt a cseppnyi jót is benned? Vajon hányszor,de hányszor probáltad megfogadni hogy erős leszel? vajon hányszor fordult meg az a fejedben hogy jobb lenne meghalni? Vajon hányszor nézted a gyógyszeres üveget? Vajon hányszor emelted fel a fejedet és molyosogtál miközben vérzett a lelked? Vajon hányszor voltál dühös az életre? Vajon hányszor....?

Ő csak széttörte a tükröt,és a darabokkal felvágta az arcát. Könnyű,nem? egy más emberre nézni ha a tükörbe nézel,és nevetni hogy a "Vajon" kérdésre ennyi a válasz: egyszer sem.
Milyen könnyű eldobni mindent,és hazugságban élni,nem?

Az átlagos embert bámulatba ejti a tökéletesség, és próbálja elérni. De mi értelme van elérni a tökéletességet? Nincs semmi értelme... ha valami tökéletes, már nem marad semmi. Már nem lehet semmit kitalálni. Nem marad arra lehetőség, hogy az ember további tudást vagy képességeket kapjon.

 

Ne akarj mindent megszerezni! Ne akarj tökéletes lenni! Te egyszerűen csak élj a világba, hadd jöjjön, aminek jönnie kell!

 

Megakarok halni,mondtam egyszerűen és a szememet elragadták a könnyek. Lenyúltam a torkomon és már megint ott tartottam ahol azelőtt. Nem tudtam máig megszeretni ezt a börtönt amit mások testnek neveznek. Gyülőltem magam,és ez a gyülőlet egyre mélyült miközben a wc fölött görnyedve hánytam. A könnyektől nem láttam semmit, a nyelőcsővemet marta a sav, de a lelkem mégjobban éget attól hogy gyenge vagyok,és ez a gyengeség a halálba taszít hamarosan.

 

Egy nap valaki felségül vesz. Elég kedves lesz és ez nagyon boldoggá fogja tenni a szüleimet. Az első évben egyfolytában szeretkezünk. A másodikban és a harmadikban egyre kevesebbet és kevesebbet. De éppen, mielőtt kellőképpen megutáljuk egymást, teherbe esek. Gondját viselem a gyerekeknek, ragaszkodok az állásomhoz, fizetem a hiteleimet. Egy darabig meglesz az egyensúly. Aztán nagyjából tíz év múlva lesz egy afférja, mivel én túl elfoglalt és fáradt vagyok. Rájövök. Megfenyegetem, hogy megölöm őt... a szeretőjét, magamat. Túl leszünk rajta. Néhány évvel később, lesz neki még egy. Ezúttal tudomást sem veszek róla, mert... nagy hűhót csapni úgy tűnik, nem éri meg... És így élem a hátralévő napjaimat."

 

 

 

 

 

Szerintem mindenki furcsa, és pont ez a kulcs. Ünnepelnünk kellene az egyéniségünket, nem veszélyezettnek lenni, vagy szégyellni azt. Mindnyájunknak megvannak a sajátosságai. Az emberek nagyszerűen értenek ahhoz, hogy a többiek ne lássák, kik is ők valójában, mert félnek attól, mások esetleg mit gondolnak róluk. 

"Döntöttem... nem tagadom meg az igazi énemet. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. (...) Már nem ijedek meg, ha valaki másnak látom magam álmaimban."

 

Lehet hogy Te szörnyetegnek látod magad,de hidd el én látom a benned élő pillangot~

 

 

Nem szereted magad, mégis csodálod. Ez maradt neked és kapaszkodsz bele. Félsz, hogy ha megváltozol, elveszíted azt, ami különbbé tesz.~ 

                                    

 

 

 

 

 

 

Mi az a szeretet? Mindenki szeret valamit. Az élet bonyolult, egymásért szinte sosem teszünk semmit. Azzal, hogy elhagyjuk, akit szeretünk, őt is tönkretesszük. 

Ma végre éreztem hogy élek,nagyon jó  érzés volt,elképesztő. Csak az a baj hogy ezekután egyre többet akarok....

"A boldogság átsuhan rajtunk, rendszerint akkor, amikor a legkevésbé várjuk, s a megértés fénye is akkor villan föl bennünk, mikor abbahagyjuk az igazság konok, erőszakos üldözését."

"Kézbe fogom venni a sorsom irányítását, boldog leszek. A boldogság a jó lépések sorozata, egy gójátszma. Megölöm a fájdalmat, megfojtom a két kezemmel.""

"Szeretlek,csak ennyit tudok neked mondani,és azért szeretlek mert adsz nekem életet,mintha egy álomból keltenél fel a csókoddal."

 

 

Haldoklom. Vagy nevezhetjük bárminek is. MAgányos vagyok. Szép lassan bezárkozom a saját kis világomba. Sőt,már bezárkoztam. Szörnyen érzem magam és nem kérem hogy ezt bárki is megértse,csak muszáj kiírnom magamból. Az állítólagos barátok azt mondják velem lesznek boldogságban,depiben. Nagyon,csak érdekes sosincsenek ott.  Kibaszottul egyedül vagyok. Mindenki csak a testet látja bennem a lelket nem,pedig van,sajnos van. Bárcsak én is lelketlen lehetnék,jobb lenne,nem fájna semmi soha. Közeledem az emberek felé,akkor elutasítanak... miért teszik fogalmam sincs. Szeretet kellene,de úgy igazából,igaz szeretet,de nem mondani kéne hogy "szeretlek"nekem erre nincs szükségem,üres szavakra.Mutatni kellene,imádom ha megölel valaki,de hm.... luxus cikk lett manapság..... 

"A Magány az a barát aki kéretlenül hozzád szegődik, az egyetlen aki mindig megtalál ha nem kéred akkor is. Nem tudni ő ragaszkodik- e jobban hozzád, vagy csak te nem tudod elengedni. A magány az a barát, aki felidézi a szép emlékeket, boldog pillanatokat, s nem engedi elfeledni azokat.. Fájdalmas a jelenléte, de élhetsz nélküle??"

 

"Az eső nem azért esik, mert a természetnek olyan kedve van, hanem azért, mert ahány csepp leesik annyi ember érzi magát szomorúnak."

 

 

 

Tegnap-és persze ma is- megnéztem a Halott menyasszony c. Tim Burton mesét. Már akkor is tetszett,egyszerűen imádom. Azért szeretem Tim Burton műveit mert nyomasztó a hangulat nézésük közben,de vonzanak hogy nézem meg. Pedig én aztán félős vagyok állatira,de ezek nagyon tetszenek.

"Tudom, dobban még a szíve
Tudom, meghaltam már rég
De ha kínom megélné
Bizony rögtön elhinné
Bár rég nem élek már
Azt, hogy el nem sírtam minden könnyem még." 

 

 

Most nekem kellene egy hatalmas nagy ölelés!!!!  Szeretethiányom van,de nagyon....

Egy ölelés hogy megtud minden változtatni.

A mai nap folyamán-talán az idő is teszi- eszembe jutottak kevésbé kellemes emlékek. Hm... azon gondolkodtam milyen jó lenne visszamenni az időbe arra a bizonyos napra,és az akkori "Rose"-nak a fülébe súgnám: " hagyd a fenébe,fuss el". Talán ha lenne rá esélyem,vajon milyen lenne a mostani jővőm? Hm... sokat gondolkodtam ezen. Érdekes feltevés,és bonyolult is a maga módján. Bár,azt hiszem már bánom hogy nem futottam el akkor,mivel az akkori seb sosem forr be,és a bízalmatlanság gyilkos. Lehet csak magamat kínzom és az önbecsülésem ami így is a tó mélyén van,nagyon mélyen.
Megfelelési kényszereim vannak,amig gyilkossak,és bárhogy is küzdök nem tudom teljesen kiverni a fejemből a hülye gondolatokat. Remélem hamarosan majd jön egy újabb gondolat,ami pozítív és megöli a mostanit! [ olvasd össze ]

Mikor azt hiszed minden rendben akkor jönnek a pofonok,ez a módszer mindenki életében ott lappang,erre egy módszer van: sose hidd hogy minden oké. Sokszor olvasgatom mások életét, meghallgatom őket, és rájővők hogy mindegyik ember között van valami összefüggés. Sokan azt hiszik hogy külön problémájuk van,de amúgy nem EGY a gondjuk,csak mindenegyikük másképpen mondja el. A Közös probléma: szeretethiány. Ha a szeretet nincs meg,borzalmasan magányos az ember,és akkor jönnek a többi problémák. Egy ölelés,na igen,többet tud segíteni mint bármi más. Mikor kicsik vagyunk és nem tudunk beszélni,akkor is öleléssel köszönünk meg mindent,amit kapunk, ezzel csak az a baj hogy kezd kimenni úgymond a "divatból". Ha valakit az ember átakar ölelni azt jobbik esetben hülyének nézik,rosszabik megverik... Sokszor hallom: " utálsz? ne aggódj én is téged!"....
Csak egyszer probálnák meg az emberek elfogadni és szeretni egymást. És a beteget,depresszióst stb.... nem gyógyszerrel tömni,hanem csak megölelni és azt súgni neki: "Minden rendben van." 

Könyörögtem,de ő letette a telefont. Remegett a kezem,és a szemem könnybe volt lábadva,eldobtam a telefont,az nagy recsennéssel földet ért elindultam a sötét éjszakába. Megakartam halni,úgy éreztem nincs semminek értelme,örülten fájt a mellkasom,alig kaptam levegőt. 4 srác jött velem szembe,részegek voltak,vihogtak és felém mutogattak. Nem féltem. Közelebb jöttek és a földhőz csapták a sörös üveget, darabokra hullott, a szilánkok hangjától összerezzentem. Hirtelen félelem járta át a testem,de megakartam halni,itt az alkalom. Az üveget az egyik a torkomhoz szorította,és közben röhögtek. Elkapott a hányinger a szaguktól,és mélyről jővő gyülőlet tengerként öntött el.
a sötétben mély morgás hallatszott,mind a négyen hátra néztek,egy bronz szőke hajú,sápadt arcú srác állt ott,vicsorogva.
-Takarodjatok!- szólt rájuk élesen,és undorral.
Támadóim futva menekültek. A srác megfogta a kezemet,és rámnézett,nagyon lágy tekintette volt,de olyan furcsa.
Sétáltunk. Ám ő remegni kezdett,rámnézett izzót a szeme vörösen.
-Vámpír vagyok...- hörögte. Szemei kidülettek,és a fogaival vicsorgott,szemfogai megcsillantak az utca fényébe. Hátráltam,de úgy éreztem halálosan beleszerettem ebbe a vámpírba.
-Te nem fogsz engem bántani!-jelentettem ki határozottan.
Ám ekkor letepert a földre,és a fogait a nyakamba mélyeztette,a fájdalomtól felsíkoltottam,de aztán nem szóltam többet. Hallottam a csendben ahogy szuszog,és nyeli a véremet. Egyre gyengébnek éreztem magam. Aztán hirtelen hatalmas fájdalom nyílalt a nyakamba. Rángatozni kezdtem,égtek az ereim,mintha tűzet gyújtottak volna,a srác felállt és remegve nézett le rám. Olyan volt mintha sírt volna.
-Sajnálom,sajnálom,annyira sajnálom- nyögte keservessen,a keze ökölbe volt szorítva és a szájához tartotta. Ezt hajtogatta,de aztán a fájdalom az agyamig hatolt.Elájultam.
Kinyitottam a szemem,2 arc nézett rám. Egy ágyban feküdtem.Oldalra néztem, infúzióra voltam kötve,de amit belém vezettek vér volt. Elöntötte az agyamat a félelem,pillanatok alatt felültem az ágyon,egy tükör volt szembe velem,csak meredten néztem magam benne. Szemeim vörösek voltak,arcom sápadt,és ami feltünő volt: nyakamon egy tenyérnyi hegesedés mintha egy darabot kitéptek volna belőlem.
-Sajnálom.- hallottam a vámpír hangját. A többiek nem szóltak,hatan voltak a teremben.
Kitéptem magamból a vér infuziót,és örült módon járkálni kezdtem. az ágy mellett széken ruha volt terítve,amilyen gyorsan tudtam felöltöztem,ők nem szóltak,de a sajnálat olvasható volt az arcukról. Tapados fekete nadrágot kaptam magamra,egy fekete karbót,és egy fekete térdig érő csizmát. Sírni akartam,de valahogy nem folytak a könnyeim. Megráztam a fejemet,és szaladni kezdtem ki a házból. Vámpír lettem,ebben annyira biztos voltam mint a múlt éjszakai történésekben,de mégis olyan volt ez mint egy mese.
[ folyt. köv] [ kitalált történet,ezt álmodtam.]